Budapest

Miközben a csomagomra vártam a Liszt Ferenc repülőtéren, először is az tűnt fel, milyen szokatlanul öltözködnek az emberek. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen mindig ez jut eszembe elsőként, amikor akármelyik másik európai országba érkezem meg. Itt Budapesten sem szegényesebben vagy gazdagabban öltözködnek, nem jobban vagy rosszabbul, csak éppen másképpen, mintha a divat önmagában ugyanolyan differenciált volna, mint nálunk vagy másutt, csak éppen önmagáért enyhén más hangsúlyokkal. Úgy véltem, a nők télikabátjainál a pasztellszínek erősebbek, a férfiak pedig valamivel futurisztikusabb téli cipőket viselnek (több olyan olívazöld fűzős csizmát láttam, amely valamilyen kocsonyaszerű anyagból készült magasított talpával véleményem szerint inkább a Marsra illene). Nemrégiben vettem egy dzsekit, ezért az efféle ruhadarabok most különösen feltűntek. Miközben Solveig bőröndjére vártunk, úgy véltem, rájöttem, hogy mi okozza az európai öltözködési stílusok eltéréseit. Magyarországon másféle, számomra ismeretlen márkákat lehet vásárolni. Ugyanez a helyzet Lengyelországban, ott az üzletekben például a francia Quechua cég termékeit lehet kapni. Két héttel azelőtt Romániában megint csak másféle, számomra ismeretlen márkákat láttam. Magyarországon vélhetőleg számomra ismeretlen cégek uralják a ruházkodás több szegmensét, így gondoltam a csomagra várakozás közben, márpedig ezek olyan termékeket állítanak elő, amelyek másképp néznek ki, mint másutt. Ugyan mindannyian ugyanabban reménykedünk, tudniillik hogy jól nézünk ki, védve vagyunk a széltől, esőtől, hidegtől – de a magyarok mégis másként néznek ki, mint a lengyelek, a lengyelek másként, mint a németek, akik a maguk részéről szintén másképp néznek ki, mint a románok vagy a franciák.

Az érkezési oldalon két fiatal lány várt minket egy táblával, amin Solveig neve állt. Kettejük közül az, aki a táblát tartotta, amint hozzájuk léptünk, letörölte Solveig nevét a tábláról, mintha később biztos akarna abban lenni, hogy értünk jött. Útközben a sofőrünk telefonált, egy második mobilt pedig a kormánytól balra, egy tartóban tárolt. Jobboldalt egy iPad mutatta az útvonalunkat. Amikor éppen nem telefonált, akkor a válla fölött átnézve láthattam, ahogy valamit keres a Google-n, majd elolvassa. Noha esett, és a szembejövő autók fényei vakítóan csillogtak, mégis biztonságosan vezetett.

A város

Reggel megittam egy presszókávét az utcánkban lévő kávézóban, majd elindultam a folyó felé. A parton egy fiatalember futott neonsárga felsőben és szűk fekete nadrágban. A zebrához érve egy fehér SUV állt meg, a sofőr barátságosan intett, hogy menjek. A Lánchídnál megállva a hegyeket néztem, amelyek a városon kívül a horizonton félig még ködbe burkolóztak. Gondolom, a budapestiek oda járhatnak hétvégente sportolni, túrázni, pihenni. A gazdagabbaknak talán házuk is van arrafele. Minden olyan, vélekedtem, mint bármelyik másik európai országban.

Akkor miért szavaz vajon itt a többség Orbánra, tettem fel magamban a kérdést.

Egy hosszú alagúton átmentem a Várhegy alatt, nyugodtabb városrészbe érkeztem. Bementem egy parkba, kicsit bóklásztam. Valamivel távolabb megláttam egy idősebb nőtt piros melegítőnadrágban, egy pórázon tartott kutyával állt egy bokor előtt. Minket leszámítva üres volt a park, a fák között köd szitált, a város zajai ideáig már csak tompán hallatszottak. Ahogy az asszony felé közeledtem, a szemébe néztem, rá szerettem volna mosolyogni, köszönni akartam, de ő lenézett a kutyájára, arcvonásain valami furcsa mogorvasággal. Egy méterre mentem el mellette, felé fordultam. De ő továbbra is a kutyáját nézte, így végül én is lenéztem a kutyára és úgy tettem, mintha eleve csak a kutyát akartam volna megnézni.

© Matthias Nawrat

Struktúrák

Fogalmam sincs, milyen itt az intézményes élet. Az itt élő embereket milyen függőségek, megalázások, lehetőségek hálója tartja fogva. Ítéletet alkotok az asszony viselkedése alapján, de fogalmam sincs a strukturális körülményekről, az alaphelyzetekről, az igazságtalanságokról, amelyeknek az itteni emberek ki vannak téve. Arról sem tudok semmit, hogy a mai globális feltételek és adottságok hogyan csapódnak le itt helyben. Nekem nem kell itt semmit a postán feladnom, nem kell munkát keresnem sem dolgoznom, nem kell semmit kérvényeznem, bérelnem, nem kell gyerekeknek iskolát keresnem és nem kell őket kitennem annak, hogy az itteni tanterv alapján tanuljanak. A magam életkörülményei alapján ítélkezem, de azért azt hiszem, univerzális igénnyel.

A mai Budapest

A Tarasz Sevcsenko téren, közel a Dunához egy egykori mecset áll, három zöld rézkupolával, ma múzeum működik benne. A kis tér túloldalán, pontosan szemben, görögkatolikus templom áll, a Habsburg-monarchiára emlékeztető sárga homlokzattal. A lakásunk környékén az egyik utcában egy zsinagóga van, az ablakai porosak, részben kitörtek, a homlokzata omladozik és teli van fújva graffitikkal. Az egyik utcában egy tűzpiros, harminc évesnél öregebb Lancia mellett mentem el. Közvetlenül mellette egy kávébarna BMW SUV parkolt. Néhány utcával odébb elektromos autót láttam, amint éppen rá volt kötve a konnektorra. Ez már nem a 19. század, amint azt a tisztára pucolt pompás épületek el akarják hitetni velem. A 21. század tízes éveiben járunk. A szegénység és a nyomor ma másmilyen. A demokrácia új formája jön létre.

Ezen az első délelőttömön eszembe jutott az előző este. Miután megérkeztünk a lakásunkba, Alice mesélte, hogy hét évvel ezelőtt, amikor Budapesten élt, egy angol rendezővel dolgozott színházban. Orbán akkoriban kvótát vezetett be a kulturális szférában. Attól kezdve az állások egy bizonyos százalékát magyar állampolgároknak kellett betölteniük. Az angol rendező és Alice nem jutottak már pénzhez, többé nem tudták a projektjeiket finanszírozni.

A felolvasás után

Az Andrássy Egyetemen tartott felolvasás után egy nő szólított meg németül, hogy gratuláljon a jól sikerült felolvasáshoz és beszélgetéshez. Zöld sapkát és zöld gyapjúsálat viselt, divatos kabátot, finoman volt sminkelve. Mellette az asztalnál állt a lánya és a barátja, mindketten szégyenlősen mosolyogtak. Az anya mesélni kezdte, hogy egészen az előző hétig ügyvédként dolgozott egy osztrák cégnél Budapesten. A cégnek már régóta problémái voltak az Orbán-féle adminisztrációval, most föladták, és visszamentek Bécsbe. Őt sajnos nem vették át, mondta a nő, így most új állást kell keresnie. De manapság jogászként már csak akkor kap valaki állást, ha kormánypárti. Vagy legalábbis úgy tesz. Az új kulcspozíciókba a Fideszhez hű embereket ültettek, vagy legalábbis olyanokat, akik nem tűnnek ki az ellenkezőjével. Számos jogászt ismerek, akik beilleszkedtek, mert családjuk van, mesélte tovább. Németórákat adok, akár ki is építhetném a tanítványi körömet, és lemondhatnék a tulajdonképpeni szakmámról, de a némettanítással túl keveset keresek. A lánya, aki mellette állt ekkor megszólalt: Szó sem lehet arról, hogy jogászi állást keress. Kicsit korábban megtudtam, hogy Berlinben szándékozik továbbtanulni. De hogyan finanszírozzam a berlini tanulmányaidat, kérdezte az anyja. Majd dolgozni fogok, felelte a lánya. A fia, mesélte tovább az anya, Londonban tanul, márpedig Londonban többe kerülnek a tanulmányok, mint Berlinben, neki is nehéz lesz pénzt küldenie. Nehéz döntések ezek. Az anya nevetett, elnevette magát a lánya is, aki azért ennek ellenére mégiscsak gondterheltebbnek tűnt. Talán mert nem rendelkezik az 1989 előtti diktatúra és az átalakulás éveinek a tapasztalataival. Az anya számára Orbán demokráciája csupán egy újabb rendszer, amiben valahogyan boldogulnia kell, legalábbis én így gondoltam. Elbúcsúztak és minden jót kívántak nekem. Elmenőben még azt mondta az anya, hogy ne nézzek már ennyire borúsan. A fiának már csak egy éve van hátra Londonban, valahogy majd csak lesz.

Péter

Péter, aki részt vett velünk a felolvasáson az Andrássy Egyetemen, a pódiumbeszélgetés során a mai Európáról alkotott nézeteinkre így reflektált: ezen a mai Magyarországon már nem olyan jó élni. Néhány éve ez már egy másik Magyarország. Az ifjúságomra, a rendszerváltás előtti időkre emlékeztet. Később mutattam neki egy plakátot, amit délelőtt egy hirdetőoszlopon fényképeztem. Orbán arcát ábrázolta egy képkeretben. Orbán torz grimaszt vágott a plakáton. Péter elmesélte, hogy a plakát egy kormányellenes televízió reklámja. De tudod, mondta, ez is egy jó kis történet. A tévéadó, név szerint Hír TV tulajdonosa Orbán egykori jó barátja, a neve Simicska. Régebben ő volt Orbán kedvenc oligarchája, a Fidesz pénzügyeit is ő intézte. Azután összevesztek, szembekerült Orbánnal. De nem feltétlenül politikai okokból. Most pedig sértődött. Ez valahol, tette hozzá Péter, nagyon vicces.

Lent álltam vele a palota előtt, már a második cigarettát szívta. Fekete kabátot, alatta kissé csálén álló szürke pulóvert viselt. Esett, a fények visszatükröződtek a macskaköveken, a tér túloldalán az egyik hatalmas, pompás budapesti épület kontúrjai meredtek az éjszakai égnek. Nekem úgy tűnt, hogy Péterből, aki maga is író, hasonló nyugalom árad, mint az állástalan jogásznőből. Ez a nyugalom valós tapasztalatokra alapszik, azoknak a tapasztalatára, akik az önkényuralmat nem csupán könyvekből, elbeszélésekből és híradásokból ismerik, mint én, aki 89 előtt Lengyelországban még gyerek voltam. Ez a tapasztalat a valóságban gyökerezik, amelyben az élet normálisan zajlik. Az ember dolgozik, az utcákon autók, buszok, villamosok járnak, vannak éttermek és kávéházak, összejársz a családdal, barátokkal, a fapados járatokkal elrepülhetsz Európa bármelyik nagyvárosába, az interneten rendelhetsz könyveket, folyóiratokat vagy fogkrémet, a gyerekek iskolába járnak vagy egyetemre. Normális élet 2017-ben. Anyám ugyanazt a nyugalmat árasztja magából, mint Péter és a jogásznő, ha a lengyelországi fejleményekről beszélgetünk, s közben úgy beszél, mintha teljesen normális lenne, hogy így viselkednek az emberek.

Európa kávéház

A Vajda Mihállyal, a nyolcvanas éveiben járó filozófussal folytatott beszélgetés során egy pillanatra úgy éreztem, szinte meg tudom ragadni azt a sötét entitást, amit talán népnek nevezhetünk, ezt a lomha, de erőszakra képes testet, amely egy civilizáció esztétikájának és moráljának legújabb felismerései és kulturális vívmányai alatt is ott lappang, teljesen mindegy, melyik évszázadban. Vajda Mihály, aki gyermekkorában túlélte a holocaustot, azokról a plakátokról mesélt, amelyek a zsidó származású milliomost, Soros Györgyöt ábrázolják. Soros ki akarja árusítani az országot a külföldieknek, egyre több idegent telepítene be, hogy a magyarok számára ne maradjon hely. A kormánypártnak nemrégiben az a demokratikus ötlete támadt, mesélte Mihály, hogy úgynevezett nemzeti konzultációkat tartson. Mindenkinek küldenek postán egy kérdőívet, aminek alapján elmondhatja a véleményét. A kérdések valahogy így hangzanak: Akarja-e, hogy Magyarországra évente egymillió migráns érkezzen, hogy itt éljenek, itt szüljenek gyereket? Megkérdeztem, hogy a válaszok milyen jelentőséggel bírnak, mit kezd velük a kormány. Csupán arra megy ki a játék, felelte Mihály, hogy a hírekben elmondhassák, mit akar a nép – nem az értelmiségi elit, hanem a tulajdonképpeni, az igazi magyarok. Ez az új demokrácia, a népet megkérdezik, mi a véleménye, mondta, és nevetett. Én a levelet azonnal a szemetesbe dobtam. Néhány nappal később egy fiatalasszony csengetett, a Fidesztől jött, és megkérdezte, hogy kitöltöttem-e és visszaküldtem-e már a kérdőívet. Bizony, ennyire komolyan veszik errefelé a demokráciát.

© Solveig Bostelmann

Péter elmesélte egy idős ember esetét, aki a kérdésre, hogy a kérdőívet kitöltötte-e már, nemmel felelt, mire a két fiatal férfi, aki az ajtóban állva a kérdést föltette, lökdösni és ütögetni kezdte. A végén kiderült, mondta Péter, hogy az idős férfi vak volt.

Nem, engem senki nem vert meg, mondta erre Mihály. Erre emlékeznék. Itt Budapesten tulajdonképpen teljesen normális életet élek. Vannak éttermek, színházak, mozik, az emberek drága autókkal járnak, tele van minden külföldi turistákkal, én pedig összejárhatok a barátaimmal, sétálhatok, van mindenféle üzlet. Minden normális, azt gondolom és írom, amit akarok. Az interneten mindent elolvashatok és publikálhatok. Nem úgy van, hogy bárki bármit is megtiltana. Minket, értelmiségieket békén hagynak, mi nem érdekeljük őket.

Az, hogy Orbán a szülőfalujában egy hatalmas stadiont épített, hogy a budapesti utcákat átnevezteti, amelyek részben a két világháború közötti Horthy-korszak hőseiről kapják új nevüket, hogy Putyinnal barátkozik, hogy az oroszokkal hamarosan felépítteti az ország második atomerőművét, a magyarokat nem érdekli, meséli Péter. Manapság nem Moszkva az ellenség, hanem Brüsszel. Nem Európa, mondta Mihály, hanem az EU, a liberális bürokraták totalitárius rezsimje.

Tibor, aki a látogatásunkat szervezte, alkalmanként úgy tűnt, mintha máshol lenne. Néha szomorú tekintettel rám nézett, itt, az Európa kávéházban is. Annyira jó, hogy itt vagytok, mondta egyszer nekem. Az Andrássy Egyetemen, a rendezvény után átölelt és így szólt: csodálatos volt, nagyon köszönöm.

Helsinki Bizottság

András, aki a Helsinki Bizottságnál, az emberi jogok védelmére specializálódott civilszervezetnél dolgozik, délután az alábbi történetet mesélte: valahol egy vidéki kisvárosban egy fiatalember kivilágítatlan kerékpárral biciklizett, és megállították a rendőrök. Mivel egy ideje szigorítottak a törvényeken, hiszen Orbán megígérte, hogy visszaszorítják a bűnözést, a fiatalembernek száz eurónak megfelelő büntetést kellett volna fizetnie. Ám a fiatalember munkanélküli volt, pontosabban közmunkát végzett, ez szintén az új kormány találmánya, ami szerint a munkanélkülieket a köz számára dolgoztatja, nehogy semmittevők legyenek. A közmunkáért a fiatalember száz eurónál alig kapott többet, mesélte András. Előállt tehát az a helyzet, hogy a fiatalember vagy kifizeti a büntetést, vagy egy hónapra börtönbe megy. Ebben a konkrét esetben a fiatalember nyilván nem tudott fizetni, hiszen a büntetés összegénél alig keresett többet. Felesége és kisgyermeke van. Tulajdonképpen nem maradt más választási lehetősége, mint hogy börtönbe menjen. Csakhogy a feleségének nincs jogosítványa, s ha a börtön mellett dönt, akkor senki nem tudja a kislányát átvinni a szomszédos helységbe, az iskolába. Tehát a kislány egy hónapig nem tudna iskolába járni, ami nagy gond, ugyanis ha Magyarországon a szülők nem gondoskodnak arról, hogy a gyermekük iskolába járjon, megsértik szülői kötelezettségüket. Az ügy a gyámhivatalhoz került, lehetséges, hogy elveszik a szülőktől a gyermeket. A fiatalember, aki kivilágítatlan kerékpárral közlekedett, meséli András, nem tudja tehát kifizetni a büntetését, de azt sem engedheti meg magának, hogy börtönbe menjen. A legtöbb ember, aki efféle ügyben hozzánk fordul, roma. A rendőrök maguk dönthetik el, hogy megállítják-e azt, aki kivilágítatlan kerékpárral közlekedik, pirosban megy át az úton, vagy éppenséggel olyan helyen megy át, ahol nincs gyalogátkelőhely. Itt Budapesten állandóan úgy megyek át az úttesten, hogy a lámpára oda se figyelek. Ám százával vannak falvak, ahol nincs közlekedési lámpa, de az embereknek csak át kell menniük az úttesten. Legyenek akár romák, akár úgynevezett igazi magyarok. Mégis, a megállítottak több mint nyolcvan százaléka roma. Az embernek az a benyomása támad, hogy igazi magyar nem megy át az úton.

Miközben András mindezt egy irodává átalakított lakásban elmesélte, mosolygott. Hibátlanul, szabatosan beszélt angolul, művelt embernek tűnt. Még a beszélgetés legelején mesélt a kormány ellenük folytatott hecckampányáról, azokról a jogi akadályokról, amelyeket fél éve görgettek minden „külföldről finanszírozott” civilszervezett útjába. Megvitattuk a kérdést és úgy döntöttünk, mesélte, hogy nem regisztrálunk, ahogyan azt megkövetelik, nem fogjuk listázni a pénzügyi forrásainkat. A bürokratikus ügyek intézése csak a tulajdonképpeni munkától lenne hivatott visszatartani minket. Összesen húszan vagyunk, havonta ezerhatszáz ügyféllel, többségük szíriai, iraki, afganisztáni háborús menekült, akik a határmenti táborokban nyújtanak be menedékkérelmet. Úgy gondoljuk, helyesebb, ha az időnket ezeknek az embereknek a megsegítésére fordítjuk.

A fiatal költők

Találkoztunk a József Attila Kör, vagyis a fiatal magyar írók-költők egyesületének képviselőivel is. Kata, az elnök a publikálás nehézségeiről mesélt, ami főként a fiatal, még ismeretlen szerzők számára jelent szinte megoldhatatlan problémát. Nincs kiadó, amelyiknek elég pénze lenne, hogy felvállalja őket. Kornélia a Független Mentorhálózatról mesélt, amelynek keretében százhatvan tagjuk egy éven keresztül foglalkozik ingyen és bérmentve diákokkal és fiatalokkal, akik az íráshoz késztetést éreznek. Mindez a kormány által alapított íróakadémiára való reakcióként jött létre, mesélte Kornélia egyáltalán nem dühösen, hanem a problémára koncentrálva. Ezen a bizonyos kormányközeli akadémián, fűzte hozzá Ferenc, tizenhat író foglalkozik harminc tanítvánnyal, s a kormány igen bőkezűen támogatja őket. Mostanában egy hasonló újságíró-akadémia létrehozását tervezik éppen. Nyilvánvaló, hogy miféle újságírást jelent ez, tette még hozzá. Közülünk senki nem keres pénzt az írással, mondták mindannyian, egyöntetűen. Ferenc levéltárban dolgozik, Kornélia egyetemen tanít. Katának van egy kislánya, amúgy gimnáziumi tanár. Mi a helyzet nálatok, ti megéltek az írásból, kérdezte Kornélia. Meséltem neki a német támogatási rendszerről, a felolvasásokról, amiket meg is fizetnek, az ösztöndíjakról. Bólogatott. Ez jól hangzik, jegyezte meg.

Ákos, aki az egész beszélgetés alatt csendben ült és kissé szomorkásan nézett, később, amikor a többiek már elmentek, elmesélte nekem, hogy menekült gyerekeket tanít, ami miatt folyamatosan hadakoznia kell a szüleivel. Ezek a migránsok, mondta egyszer az apja, még rosszabbak, mint a cigányok vagy a zsidók. Bizony, így van ez, mondta Ákos és bocsánatkérően rám mosolygott. Mutatott egy plakátot Soros Györgyről. A homlokára valaki zsidócsillagot festett. Ákos, miközben beszélgettünk, folyamatosan keresgélte a német szavakat, az apját, „apuként” emlegette. Hirtelen elszégyelltem magam, hogy egyetlen szót nem beszélek magyarul.

© Solveig Bostelmann

A kocsma

Mivel ez volt az utolsó esténk, Péter mutatni akart nekünk egy kocsmát, amelyik már a hetvenes években is működött. Az esti utcákat kávéházak, bárok, éttermek fényei világították meg. A kopott házfalakon graffitikat véltem felfedezni. Elmentünk egy kocsma mellett, kissé ittas lányok és vihorászó fiúk álltak előtte. Útközben egy zsidó vendéglőben sóletet ettünk. Ákos továbbra is szégyenlős maradt. Egyszer odajött hozzám, s megkérdezte, szeretek-e focizni, mert ő nagyon szeret. Ezután ismét némán haladtunk tovább egymás mellett. Éreztem, hogy sok mindenről szeretne beszélgetni, csak nem találja a megfelelő német szavakat.

A kocsma boltíves pincéjében egyetlen vendég ült, egy ausztrál, aki magyarul beszélgetett a csaposnővel. Már egy jó ideje üldögéltünk az asztalnál, amikor a lépcsőn lejött négy férfi, hihetetlenül kövérek, mint valami óriáscsecsemők. Péter mondta, hogy a csaposnő fiai. Öltönyben és nyakkendőben érkeztek a szállodából, ahol dolgoznak, hegedűtokot cipeltek. Eltűntek valahol a pince hátsó traktusában, egy kis asztalnál cigarettáztak. Aztán hirtelen előttünk termettek, egyikük a zongorához ült. Úgy tűnt, teljesen betöltik a teret, amikor belekezdtek a jazz és a keringő elemeiből ötvözött muzsikába. Nyilván nekünk játszottak, mert az ausztrál időközben elment, így mi voltunk az egyedüli vendégek. De talán az anyjuknak is muzsikáltak, aki a pult mögött ült, és időnként felpillantott egy túlméretezett festményre, amelyik, mint Péter elmondta, az immár több mint húsz éve elhunyt férjét ábrázolja.

© Solveig Bostelmann

A négy fiú tréfálkozott egymással muzsikálás közben, nevettek, ha valamelyikük egy vicces témába kezdett, vagy valamilyen, a darabba egyáltalán nem illő, lehetetlen dallamfutamot szólaltatott meg. Ákos négy pálinkát rendelt az anyánál, aminek a fiúk nagyon örültek és szépen megköszönték. Az egész jelenet klisészerűnek tűnhetett volna, de mégis valóságos volt, hiszen a mai Budapesten játszódott le. Én jól ismerem, amikor a zenészek tréfálnak egymással, ismerem a dallammotívumok és idézetek kommunikációját. Péternek könnybe lábadt a szeme, amikor tizenegy óra tájban felállt. El kellett érnie az utolsó vonatot. Szívesen innék itt egész éjszaka veletek, mondta, de holnap meg kell írnom egy szöveget. Valamikor dolgoznom is kell.

Visszaút

Elutazásunk reggelén visszagondoltam ezekre a magyar kortársaimra, éreztem az optimizmusukat, kérlelhetetlen és éber optimizmusukat, azt a nyitottságot, amivel minket fogadtak, velünk beszélgettek, véleményünkről és saját tapasztalatainkról kérdeztek, mivel önmaguk számára, az ő helyzetükre folyamatosan megoldásokat kerestek, visszagondoltam rájuk és elérzékenyültem, a szívembe zártam őket.

A városközpontból a repülőtérre vezető út mentén, a reklámtáblák között néhány százméterenként óriásplakátokat láttam Soros arcképével. A feliratot Alice így fordította le: Tényleg ezt akarod? Emeld fel a hangod! A repülőtéren vettem egy hűtőmágnest a város címerével. Az egyik Coffee Fellowsban megittunk egy kávét. Biztonsági ellenőrzés. A duty-free zóna labirintusa. Illatszer-, ruha- és ékszerüzletek. Nike, Victorias Secret, Burger King. Amíg a váróteremben ültünk bőrüléseinken, hallottam, amint a hátunk mögött három férfi lengyelül megbeszéli, hogy egészen biztosan jó piacot találnak majd itt a termékeiknek, s úgy tűnt, ezt a következtetést az előző napokban folytatott üzleti tárgyalásaikból vonták le.

A fekete üléseken fiatalok, gyerekek, idősebb hölgyek ültek. Közvetlenül mellettünk két nő magyar édességet árult. A csarnok közepén, egy kordonnal körbevett emelvényen egy SUV állt, valami nyereményjáték főnyereménye. Egy teljesen normális európai országban éreztük magunkat. De mégis kénytelen voltam Magyarországra mint Magyarországra gondolni, nem pedig valamely tetszőleges régióra bárhol Európában vagy akárhol másutt a világon. Úgy kellett gondolnom saját magamra, mint aki valahonnan máshonnan jött, és oda is megy vissza. Úgy tűnt, mintha minden kategóriákba lenne beilleszthető. Számomra az volt a kihívás, hogy ne engedjek a kategóriák csábításának, és Péterre, Tiborra, Andrásra a Helsinki Bizottságtól, Katára, Ferencre, Ákosra és Kornéliára a József Attila Körtől ne mint magyarokra, hanem mint autonóm személyiségekre gondoljak.

Európa

A Helsinki Bizottság irodájában András az elbeszélését a következő történettel fejezte be: Nemrégiben beszélgetésre hívták egy sváb faluba, ahol még mindig nagy számban élnek az egykori németajkú bevándorlók utódai, beszélgetőpartnere a polgármester, a helyi pap és egy helybéli Fidesz-politikus volt. Az emberek azt kérdezték tőle, miként képes bármit is tenni ezekért a migránsokért, akik milliószámra özönlenek Magyarországra. Megpróbálta elmagyarázni, hogy szinte az összes menedékkérő az első adandó alkalommal elhagyja Magyarországot, mert itt semmilyen segítséget nem kapnak meg az integrációhoz, hónapokig csak menekülttáborban ülhetnek. Az egyik falusi erre megjegyezte, de hát ezek idegenek. Ekkor meglepő módon pont a fideszes állt fel és magyarázni kezdte, hogy a faluban a legtöbben németek leszármazottai, maga a kérdező is az, és valamikor az ő őseik is idegenként érkeztek Magyarországra. A kérdező nagyon meglepődött, elgondolkodva ült le. Az emberek túl kevés ismerettel rendelkeznek, de lennének kérdéseik, amelyekre választ is kellene adni nekik, mondta András. Az est végére a falusiakat valósággal sokkolta, amikor megtudták, hogy Magyarországon milyen rosszul bánnak a menedékkérőkkel. Egy efféle est, folytatta András, persze kivétel, de neki nagyon fontosak az ilyen sikerélmények, hogy a munkáját egyáltalán képes legyen elvégezni.

Röviddel a felszállás előtt eszembe jutott valami, amit Kornélia előző este mesélt. Nemrégiben derült ki, hogy a kormányközeli íróakadémia egyik mentora, ismert író, szexuális zaklatás gyanújába keveredett. A József Attila Körben elhatározták, hogy a genderkérdéseket igyekeznek megtárgyalni saját hálózatukban, hiszen először is mindenkinek önmagának kell szembenéznie ezzel a problémakörrel. Egy pillanatra úgy éreztem, tudom, mi az az Európa. A gondolatok áramlását manapság már senki nem állíthatja meg egykönnyen az országhatároknál. Ez részben persze probléma, hiszen a nacionalisták és fasiszták is kommunikálnak egymással a határokon átívelően, európai szövetségeket hoznak létre. Ám Európában ugyanígy szövetséget kötnek egymással a toleráns, differenciáltan gondolkodó, humanista emberek is.

Matthias Nawrat naplóját Mesés Péter, Alice Zeniterét Studer-Kovács Veronika fordította magyar nyelvre.